Dog S.O.S

Főoldal Kutyafajták

A kutyákért!








AFGÁN AGÁR


A szeptember 11-i tragikus terrortámadásoknak köszönhetően pillanatnyilag nincs olyan keleti kutyafajta a világon, amelyik szülőhazája többet szerepelne a hírekben, mint az afgán agár. Afganisztán mindig is a szélsőségek országa volt, földrajzilag, kulturálisan és történelmi szempontból egyaránt – legalábbis a nyugati világ számára.


Afganisztán szoros értelemben vett történelme az időszámításunk előtti hatodik században kezdődik, a perzsa hódítás idején. Fejlett civilizáció kezdett kialakulni a területen, melyet azonban a mongol invázió olyannyira elpusztított a tizenharmadik században, hogy az igazán a mai napig sem tudott regenerálódni. A híradókból mindenki tudja, hogy Afganisztán nem egyetlen nemzet országa, hanem több törzs, népcsoport is osztozik rajta. Ha történetesen békében éltek egymás mellett, akkor idegen erő próbálta hatalmába keríteni az országot. Ha a betolakodót sikerült visszaverni, akkor belső villongások törtek ki. Az afgán agár jelenléte a nyugati világban is a háborúknak köszönhető, hiszen mindegyik korabeli import a brit hadsereg katonái illetve feleségeik által érkezett Londonba.


Lerombolt ország, gonosz történelem: egy csodálatos kutya szülőhazája. Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban.


Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát.


Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.


Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.


Körülbelül 30 éve érdekes vita bontakozott ki a Dog World c. szakmai hetilap hasábjain az afgán agár és a saluki tenyésztők között. A vitát Mrs. Hope Waters indította útjára egy rövid írásával, melyben egy bírót kritizált, aki kifogásolta, hogy a hölgy egyik salukijának erősen felfelé ívelő, gyűrűs farka van. Mrs. Waters ezt azzal magyarázta, hogy az afgán a saluki leszármazottja, és mint tudjuk, annak ilyen farokkal kell rendelkeznie. Az afgán agár tenyésztők először csupán rossz viccnek tartották az egészet, de Mrs. Waters hitelesnek tűnő érvekkel támasztotta alá állítását. Régészeti leletek tanúsága szerint saluki típusú kutyák már i.e. negyedik évezredben, sőt korábban is léteztek Egyiptomban és Mezopotámiában. Afganisztánban nem találtak ehhez hasonló leleteket, Perzsiában viszont igen, ahova Szíriából illetve Mezopotámiából került a saluki, Tazi vagy arab agár néven. Afganisztánba valószínűleg akkor kerültek agarak, mikor az ország Szíriával és Mezopotámiával kereskedett, Szírián keresztül. A kereskedelmi utakon bekerülő, rövidszőrű kutyák aztán alkalmazkodtak a helyi klímához és vadászati viszonyokhoz. Egyébként Mrs. Waters szerint nem ritka jelenség a salukinál, hogy puha, vattaszerű szőrt növeszt a vállainál és a combján. Ez a szőrzet minőségében különbözik az aljszőrzettől, és néhány esetben kiterjed a fejre és a horpasz tájékára. Ez egyértelmű bizonyíték a saluki és az afgán közeli rokonságára. Szelektív tenyésztésnél ez a szőrzet hasonlítani kezd a sokkal rövidebb szőrű, korai import afgánok szőrére. Egy angol kiállításon egyszer szerepelt egy határozott szakállal rendelkező saluki. A Popular Dogs 1966 márciusi számában egy afganisztáni gazellavadászatról szóló tudósítás olvasható, mely szerint Afganisztánban az afgán agár egyik neve a Tazi, ahogyan a salukit hívják Perzsiában.


Az azonban biztos, hogy az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.


Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.


1925-ben Mrs. Mary Amps újabb csoport afgán agarat hozott Európába, pontosabban Angliába, abból a kennelből, amit ő tartott fent Kabulban. Ezek a kutyák többségükben a hegyi típust képviselték, robusztus felépítésűek voltak, viszonylag rövidek, többé-kevésbé dús szőrzettel. Ezekből az importokból jött létre a Ghazni vonal, mely Amps kenneléről kapta nevét. Ezek közül a legsikeresebb kiállítási kutya és fedezőkan Ch. Sirdar of Ghazni.


A 20-as évek során több Bell-Murray kutyát vittek az USA-ba, és amikor az AKC megnyitotta törzskönyvét a fajtának 1926 októberében, néhányat ezekből regisztráltak is.


Az első amerikai alom két Bell-Murray kutyától született 1927-ben, de a fajta amerikai tenyésztésének igazi kezdetét az első Ghazni import jelentette 1931-ben, mikor Zeppo Marx és felesége Angliából vásárolt egy tenyészpárt, Asra of Ghaznit és Westmill Omart. A két kutyát később Q.A. Shaw McKean szerezte meg Prides Hill nevű kennele számára.


Az afgán agár európai állománya még mindig nem teljesen homogén, többek között azért, mert a fajta szülőhazájából különböző típusú kutyák érkeztek. Egyes afgán források hat vagy még több típust különböztetnek meg, elsősorban előfordulás és szín alapján. Kétségtelen, hogy vannak átmeneti variációk, de alapvetően két típusról beszélhetünk: a déli és nyugati sivatagok kutyája általában világos színű, szőrzete ritkább.


Az északi hegységek kutyája, a hegyi típus inkább sötétebb színű, kompaktabb felépítésű, sokkal dúsabb szőrzetű. Ez a két változat, és a többi altípus is, logikusan tükrözi az ország változatos klímáját és földrajzát.


A szülőföld típusait a fajtát gyarmatosító nyugati világ sem segítette összeolvadni. Ahogy a nagy nemzetek különböző törzsekre oszlanak Afganisztánban, eltérő geopolitikai motívumokkal és gondolkodásmóddal, ugyanúgy különböző csoportokat találunk az afgán agár hívei között, akik egy-egy specifikumot kiemelve és dicsőítve, elfelejtik figyelembe venni a fajta egészének lényegét. Ahogy az uralkodó osztály lenézte a műveletlen, szakállas törzsi harcosokat, és inkább a sah köreit kereste, így napjainkban számos kiállítási megszállott lenézi az afgán agár vadászkutya mivoltából fakadó tulajdonságokat.


A show és a versenypálya közötti szakadék számos országban egyre mélyül. Pedig mire jó egy csodálatos afgán, mely nem tud futni és vadászni és egy fordítva, a legjobban vadászó afgán agár sem teljesértékű képviselője fajtájának, ha hiányzik belőle a standard által rögzített szépség, elegancia és méltóság.


Talán már az eddigiekből is kiviláglik, csupán tévhit az afgán agár közmondásos butasága, kezelhetetlensége és gyávasága. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ősi környezetéből kiragadott vadászkutya egyelőre nem tud és nem is akar a nyugati kultúra merőben más igényeivel azonosulni. Elcsépelt anekdota a hajógyári szigeten afgán agarait pokróccal sétáltató gazda esete: ha kutyái kirohannak a világból, kocsijába beülve várja meg, míg visszatérnek. Ja, a pokrócok? Egész éjszaka azért nem lehet fűteni a kocsit!


Viccen kívül, több kezelhető afgán agarat is ismerek, amelyek ha nem is német juhászos fegyelemmel, de engedelmeskednek gazdájuk parancsainak. Sőt, az USA-ban több aktívan versenyző afgán agarat is látni az agility és obedience pályán – de erre talán csak az amerikaiak képesek…


Az afgán agár szőrápolása elég időigényes dolog, vagy költséges, ha kozmetikusra bízzuk. A grooming három alaptípusa a kiállítási, a kölyök- és az esetenkénti szőrápolás. (Utóbbi a csomók eltávolítása miatt szükséges.) A kölyökszőr ápolása serkenti a szőrzet növekedését és eltávolítja az elhalt kölyökszőrt.


A kiállítási szőrápolás több fázisból áll: fürdetés előtti kondicionálás, samponozás, öblítés, kondicionálás, öblítés, fürdetés utáni kondicionálás, szárítás, kefélés, fésülés. Ez a procedúra akár hat órát is igénybe vehet, függően az adott kutya szőrének sűrűségétől, szerkezetétől és kondíciójától. A kölyökápolás nem tart fél óránál tovább, mikor a kölyök már nyugtalankodni kezd.


Az esetenkénti szőrápolás időtartama a kiváltó októl függően változik. Nagyon fontos, hogy sohase keféljük az afgán agár szőrét szárazon vagy koszosan! Ez csak összetöri a szőrt és feltölti elektromossággal. Ami a különböző kozmetikai felszerelések mellett nagyon hasznos kellék egy afgán agárhoz, az a hajháló. Ez egy nadrágszárhoz hasonlatos formájú anyag, melyet a kutya fejére kell húzni evés előtt, hogy a füle ne lógjon a vacsorába és a mi kutyánknak is olyan szép fülszőrzete legyen, mint amilyet a felnőtt kiállítási sztárokon oly sokat csodáltunk.


Hajhálót könnyen készíthetünk egy harisnya szárából vagy megkérhetjük a nagymamát, hogy horgoljon egy téglalapot, amit félbehajtva és összevarrva már kész is az afgán hajpánt. Ha a kölyköt kezdettől fogva, fokozatosan szoktatjuk a hálóhoz, már magától fogja emelni a fejét, hogy feltegyük rá evés előtt.


 





A terrierek királya
Az airedale


Az airedale terrier középnagy, sportos, temperamentumos, állandóan vidám és vállalkozószellemű kutya. Szőrzete drótos, durva tapintású, enyhén hullámos, fekete, fényes nyereggel és vörösesbarna szőrzettel a fejen, mellkason és a végtagokon. Az airedale terrier nem vedlik, de szőrzetét rendszeresen trimmelni kell. Ideális családi kutya, szereti és igényli a nagy sétákat, az időjárás minőségétől függetlenül. Kiválóan alkalmas munkakutyának, kiképzéstől függően lehet kiváló vadászkutya, vakvezető vagy akár szánhúzó is. Viszonylag későn érő típus, kb. kétéves korára válik csak igazán felnőtté. Ifjúkorában különösen szükség van kutyánk nagyvonalú, de konzekvens nevelésére, ugyanis az airedale terrier, megejtő báját és intelligenciáját bevetve, szívesen próbálja keresztülvinni saját elképzeléseit. Viszonylag egészséges fajta, akár 12-13 évig is hűséges kísérője gazdájának.


Az airedale a terrierek legnagyobbika – a terrierek királya – a maga  58 centiméteres marmagasságával. Jó 100 évvel ezelőtt, az angliai Yorkshire grófságban alakították ki az ott megtalálható kutyákból, célzott válogatással, hogy a környék sajátosságaiból fakadó feladatok elvégzésére alkalmas fajtát teremtsenek. Az airedale terrier ma is meglévő sokoldalúságát, hajlamait könnyebben megérthetjük, ha ismerjük a korabeli tenyészcélokat.


Yorkshire grófság Aire folyója a 700 méter magas, legelőkkel tarkított Pennine hegységben ered, s egy szénben gazdag iparvidéken, az Aire völgyében folyik tovább, hogy az Ouse-ba torkolljon, utolsó 60 kilométerén hajózhatóvá szélesedve. Az itt élő bányászoknak, vadászoknak, farmereknek és állatkereskedőknek olyan egyszerű, kemény, ügyes és sokoldalú kutyára volt szükségük, melyet nyugodtan alkalmazhattak bármilyen célra, mely egyaránt volt kiváló vadász vízen és szárazon, a fácán mellett megfogta a patkányt is vagy akár képes volt marhát terelni. A környék korabeli kutyái persze még nem rendelkeztek egységes külsővel. A fajta kialakítása során valószínűleg felhasználták többek között az otterhoundot, a bullterriert, az Old English terriert, sőt talán a gordon szettert is, utóbbit a szőrszín és az apportkészség javítására. Idővel az Aire völgyében egyre egységesebb lett a kutyaállomány, s a kialakulóban lévő, sokoldalú és megbízható új fajta egyre távolabbi tájakon is támogatókra talált. Munkakutya mivolta miatt hívták egyszerűen „working terriernek” is vagy a kisméretű, de akkoriban szintén dolgozó yorkshire terrierhez hasonlóan „waterside terriernek.” A grófságban fekvő Bingley városának nevét is viselte egy ideig a fajta, majd elsőként 1878-ban dr. Gordon Stadles bíró nevezte airedale terriernek. 1881-ben Shaw író és kinológus a következőket írja egyik könyvében: „Az airedale terrier az Aire völgyében fekvő települések univerzális kutyája. A vízivadak minden fajtájára használják, de hasznos segítsége a csapdát állító orvvadászoknak is, hiszen parancsra, minden hang nélkül kutatja át a sövényeket és bozótosokat, hogy a meglapuló nyulakat a hálókba hajtsa.”


1957-ig az volt az általános nézet, hogy az első kutyakiállítást 1859-ben tartották Newcastle-on-Tyne-ban. További kutatások azonban kiderítették, hogy e kiállítást már egy jó évtizeddel korábban megelőzte a szintén angol Clevelandbeli show, ahol terriereket, társasági (toy) kutyákat és spánieleket mutattak be. Az 1840-es években több kiállítást is rendeztek ugyanezen fajtáknak, s akkoriban gyakran előfordult, hogy a kiállítást követően a terrierek gazdái még egy patkányfogó versenyen is részt vettek aznap kutyáikkal. Az első champion kiállítást Birminghamben tartották 1859 decemberében, egyelőre csak vadászkutyáknak. A következő években azonban már terrierek is indulhattak. A hamar népszerűvé váló kiállításokon minden kutyatulajdonos részt vehetett, nem volt még semmilyen irányító szervezet, így a helyzet olykor felettébb kaotikussá vált. 1873-ban végre megalapítják az Angol kennel Clubot és megnyitják a törzskönyvet. Az első kötet a maga 600 oldalával 4027 kutyát regisztrál, de ebben még hiába keressük az airedale terrier nevet. A fajta korabeli példányai ekkor még a drótszőrű terrierek egyikeként szerepelnek a „non-sporting” csoportban. (A másik csoport ekkor a „sporting” kategória.) A következő kötetben már megtalálható az önálló terrier csoport is. A „sporting” szó jelen esetben a vadászatot jelöli, ezért is furcsa, hogy a terrierek kezdetben miért a „nem vadászó” kategóriában szerepeltek.



Az Aire völgyében 1864-ben tartották az első kutyakiállítást, a Kheighly Agricultural Show keretében, külön osztállyal a „broken-haired” terriereknek. Itt szerepelt az airedale terrier is, ekkor még waterside terrier néven. 1879-ben már a Bingley terrier elnevezés is előfordul. Ebben az évben egy elismert szaktekintély, Hugh Dalziel bírál Bingley város kiállításán, e ezt követően egy igen kiváló Bingley terrierről tudósít. Publikációja felkelti a fajta iránti általános érdeklődést. A fajta addigi rajongói pedig azért protestálnak, hogy Bingley városát ismerjék el a fajta származási helyeként. Egy évvel korábban bírál a városban dr. Gordon Stables, s használja a kiállítást követő beszámolójában az airedale terrier nevet. Az ezt követő néhány évben még több elnevezés használatos, a Kennel Club 1886-tól jegyzi törzskönyvében airedale terrierként a fajtát.



A korabeli kiállítási sztárok és tenyészkutyák közül érdemes megjegyezni Airedale Jerry nevét, ez a kan ugyanis Ich. Warland Ditton keresztül közvetlenül megtalálható számtalan mai vonalban. A fajta Ádámja igazából Jerry apja, Rattler, de fia nála is nagyobb hírnévre tesz szert. Egy 1913-as leírás szerint Jerry nagy, erős csontozatú kutya volt, hosszú, típusos fejjel és igazán kemény, drótos szőrzettel. Jerry volt Ch. Cholmondeley Briar apja, annak a kutyának, akiről az első fajtaleírást készítették. Briar 170 első díjat  nyert kiállítási karrierje során, melyet hat hónaposan kezdett. ő nyerte a fajta első CC (challange certificate) címét.


Az igazi airedale terrier napjainkban is kiváló, látványos show-kutya. A sikerhez azonban nem elég egy viszonylag jó anatómiájú kutya: azt tökéletesen is kell felkészíteni és bemutatni. A szőrzet trimmelését, felkészítését illetően először kérjünk segítséget kutyánk tenyésztőjétől, hiszen a kutyakozmetika, a „grooming” külön szakma, sőt mondhatni művészet. A kiállítási siker másik igen fontos tényezője a kutya bemutatás a ringben, a handling. Egy anatómiailag tökéletes, jól trimmelt kutya kétségtelenül pozitív benyomást kelt a bíróban, de győztes csak az a kutya lehet, melynek felvezetője kutyája előnyeit a kellő pillanatban és a kellő hangsúllyal tudja bemutatni, kiemelni. Ezért kutyánkat már kölyökkorától szoktassuk hozzá, nyugodtan eltűrje, ha megérintjük, megfogjuk, hogy ezáltal a kiállításon a legelőnyösebb pózba segíthessük. Nem olyan ördöngős dolog, hogy otthon, például trimmelés közben az asztalon néhány pillanatra beállítsuk kutyánkat. A kutya abban a pózban mutatja magát a legjobban, melyet magától vesz fel, a handlingnek tehát ezt a természetes pózt kell elősegítenie. Ugyanígy a mozgást is gyakorolnunk kell. Minden kutya más-más tempóban mozog a legszebben: nekünk kell kitapasztalnunk, kutyánk mozgása mikor igazán szabad és tértölelő.



Az Amerikai Egyesült Államokban már igen korán, az 1870-s évek végén megérkezett az első airedale terrier, ráadásul nem is akármilyen példány! Bruce, akit a jól ismert yorkshire-i kutyás, C.H. Mason vitt az Államokba, Ch. Brush apja, Bess nagypapája, aki nem más, mint Airedale Jerry anyja. Bruce kiállításokon is szépen szerepelt, 1881-ben egy New Yorkban rendezett show-n nyert első díjat a drótszőrű terrierek osztályában.


Napjainkban Amerikában az egyes fajták munkaversenyei szinte ugyanolyan nagy nyilvánosságot kapnak, mint a kiállítások. Az Airedale Terrier Club of America is megalapította saját sportbizottságát 1985-ben, s azóta folyamatosan rendeznek vadászversenyeket. Érdekes, hogy az amerikaiak nagy hangsúlyt fektetnek a vízimunkára és szinte a retrieverekhez hasonlóan foglalkoznak a vadászó airedale terrierekkel. Stephan P. Gilbert, a sportbizottság létrehozója a new yorki Bowell kiadó „The New Airedale terrier” c. könyvében arra kéri az olvasót, hogy szenteljen nagy figyelmet a Chesapeake Bay retrievernek és az ír vízi spánielnek, hiszen az airedale terrier szinte e két fajtából tevődik össze. A vadászat mellett rendeznek engedelmes és ügyességi (obedience és agility) versenyeket is a fajta a számára. De ez nemcsak Amerikára, a kontinensre is jellemző. Németországban az airedale terrier kezdetben mint kiváló munkakutya vált népszerűvé, vég nélkül dicsérték kiváló őrző-védő és nyomkövető képességét. Németországban 1893-ban érkezett az első airedale terrier, egy évvel később a müncheni kiállításon már 8 példány szerepelt. Németországból származó airedale terriereket használtak Kínában szanitéc- és hírvivőkutyának az 1900-as években. Japánok is használták a fajtát a japán-orosz háborúban.


Az airedale terrier sokoldalú képességeit napjainkban családi kutyaként is kiválóan kamatoztatja, de sportkutyaként is sok örömet szerezhet gazdájának. Egy biztos, unatkozni nem lehet mellette, élénk, temperamentumos, tettrekész lénye mindig valami új feladatot kíván, egy airedale minden történésben részt kíván venni.





Welcome!

Honlapkészítés